Bataman

A legenda szerint a bátai apátságban őrizték a Szent Vér ereklyéjét, melynek híre országszerte ismertté tette a települést. Olyannyira, hogy Zsigmond király látogatásain túl búcsúkiváltságot is kért a pápától. Néhány évtizeddel később Mátyás király innen irányította a török elleni hadsereg szervezését, miután apja korábban – hite szerint az ereklye segítségével – legyőzte a lázadó bárók csapatait.



Tény, hogy a kétezer lelkes település a szekszárdi borvidék végén meglehetősen kiesik a főáramból. Pedig gazdag történelmi múltja (kelta, majd római telepesek, átvonult rajta a magyar történelem szinte minden vihara), földrajzi adottságai többre predesztinálná: elhagyva az épülő autópályát, letérve a főútról mégis az az érzésünk, hogy valami elkezdődött a faluban. A rendbe tett házak, udvarok mögött kezdenek újra felbukkanni olyanok, akik lépésenként Báta felemelkedéséért munkálkodnak. Egyikük Bősz Adrián. Amolyan Bataman.

– Itt a pincém, meg van a családunknak egy kis háza, de Szekszárdon lakom, és szekszárdi vagyok – szögezi le az elején Adrián, amikor a lokálpatriotizmusa gyökereiről kérdezem. – Kicsit azért bátai, az érzelmi kötelék elég erősen ideköt. Gyerekkorom minden nyarát itt töltöttem a nagyapámnál, akinek egyszerű nevelési módszere volt: nappal segítettem a szőlőben, utána jöhetett csak a játék. Valamikor akkor kezdődött.



Mármint Báta és a borászat feltétlen, de kritikus szeretete. A 28 éves borász a nagyapai gondoskodás ellenére vargabetűvel indul, és hamar kiderül, nem gépésznek született. Főiskolát vált, a mérnöki képzést a Kecskeméti Főiskola kertészmérnöki szakára cseréli. Apránként építgeti a saját pincészetét, a szőlő nagyját vásárolja.

– Mértékkel, ésszel, de használni kell az új eljárásokat, technikákat – magyarázza Adrián, ahogy a fülledt melegből belépünk a családi pincébe. – Ilyen a világ. Ha nem lenne rá igény és szükség, nem fejlődne a borászat sem, és még mindig úgy készítenénk a bort, ahogy húsz, ötven, száz évvel ezelőtt.

Aztán a táskából előkerülnek a hamarosan palackba kerülő fehér kadarka és a kékmedoc, vagy új nevén menoire címkéinek tervei, a minimalista, szecessziós hatást keltő etikett Vágvölgyi Péter munkája, aki Adriánnál debütál a címkekészítés világában – a látottak alapján nagy ígéretekkel.

– Most még folyamatában látjátok a dolgot, szűkösen vagyunk – szabadkozik inkább csak illemből Adrián. A kicsiny, felújított feldolgozóból nyíló, löszfalba épített pince úgy néz ki, ahogy kiásták néhány évtizede, csak az öreg hordókat cserélték újabbakra. – Lépésről-lépésre haladok, de folyamatosan. Amint lehetőség van rá, fejlesztek valamit. Nem holnapra készülök el, hosszú távra tervezek, és nem hitelből akarok építkezni.



Bősz Adrián kora ellenére határozott és előrelátó stratégiát épített ki, beszélgetésünk közben az az érzése támad az embernek, hogy jó húsz évre előre minden napot eltervezett a pincészetével kapcsolatban. Munkájának első nagy nyilvánosság által kóstolható eredménye a Szekszárdi Báta Cuvée (Pécsi Borozó, 2. szám, vagy alkoholista.blog.hu).

– A nagy borokkal még várok – avat be minket a stratégiába. – Erős közepes borokkal szeretnék nyitni, szerethetőekkel, amelyek megállják a helyüket a piacon. Aztán erre a biztos alapra szeretném hozni a csúcsborokat. Egy dologban azonban mind megegyeznek majd: egyediek lesznek. Ez az, amire nagyon ügyelek, és ez nem csak minőségbeli különbséget jelent. Szerintem folyamatosan kóstolni kell a többiek borait, tudni, hogy milyenek, hogy véletlenül se készítsek ugyanolyat. Hiszen ez a szakma egyik szépsége: az egyediség, többek között ebben rejlik a varázsa. Az én esetemben erre különösen figyelnem kell, hiszen nem készíthetek ugyanolyan bort a Bodri Pincészetben, mint nálam, és fordítva. Nem jobbat, vagy rosszabbat akarok, hanem mást. Amolyan „bőszadriánosat”. Itthon, de külföldön is, a magyar borászok az egyediséggel, a „kézműves” jelleggel tudnak érvényesülni.

Mester Zoltán
A cikk a Pécsi Borozó 2008/ősz számában jelent meg.